Mit csinálsz már megint? Hogy állsz? Hogy ülsz? Hogy élsz? Hogy nézel? Mi jár a fejedben? Mit beszélsz? Jó lenne megúszni mi? Hazudj valamit köcsög, már úgy is rutinból megy! Nem érted ugye? Ez nem csak azért van, mert alapvetően egy hülyegyerek vagy, nem-nem, nem azért. Annyira véreddé vált már a hazugság, hogy észre se veszed, mikor csinálod. Ez tölti ki a fosos kis életedet, hazudsz minden pillanatban, most is, amikor ellenkezel, faszfej.

     Mondanám, hogy kígyó vagy, de te erről a szegény hüllőről is hülyeségeket beszélsz, mint mindenről. Fogalmad sincsen, hogy milyen az a valóság, mert már régen nem abban élsz. Gyártottál magadnak egy világot (vagy gyártottak neked, te meg elfogadod, mert nem csak hazug, de gyáva is vagy, alapvetően), felállítottad magadnak az ostoba szabályaidat, és próbálsz ezek szerint élni. Persze nem tudsz, mert úgy faszság az egész, ahogy van.  Szorongasz is eleget miatta, de majd elfeded valami füllentéssel, nagyot mondással, lódítással, csúsztatással, álnoksággal, csak hogy értsd seggfej.

Hazudsz tehát. Hazudsz, amikor beszélsz, hazudsz, amikor kérdezel, hazudsz, amikor mosolyogsz, hazudsz, amikor élvezel. Minden pillanatodat áttölti önmagad megcsalása, és közben meg nyavalyogsz, hogy rosszul érzed magadat ebben a világban, vagy talán udvariasan sóhajtozol, hogy hát, igen, sajnos, de közben már megint hazudsz, mert azt méregeted, hogyan tudnád átverni, megcsalni, kihasználni, megkúrni a másikat.

Szerinted most hülyeséget beszélek. De ezt csak azért gondolod, mert alapvetően egy olyan ember vagy, aki nem képes elfogadni saját hibáit, és korlátoltságát. Lássuk csak egy napodat. Felkelsz, belenézel a tükörbe, és ez a napod első, és egyben utolsó pillanata, amikor is őszinte vagy (legalább) önmagadhoz, mikor is megállapítod, mennyire szarul is nézel ki, és különben is szar alak vagy. Hát az  is vagy. Felveszed tehát a hazug ruhádat (nem azt, bazdmeg amiben jól érzed magadat, hanem amit elvárnak tőled, ne is csodálkozz, hogy hülyén nézel ki tehát) beleülsz a hazug kocsidba (semmi szükséged rá, de valamivel villantani kell az álbarátok, és a picsák előtt) bemész a hazug munkahelyedre (utálod, mint a szart, és a kollégáidat is, de eludvariaskodsz vagy eldurváskodsz velük, mert igazából kurvára nem érdekelnek) végighazudod a napodat (szinte minden pillanatban, amikor valakinek a szemébe kell nézni, és valljuk meg, ezt nem túl sűrűn teszed meg) majd hazamész, belehazudsz a nejed/férjed szemébe, hogy szereted, majd lefekvés előtt egy rövid, íztelen szexet lejtetek le hazug lepedőkkel borított (kényelmetlen, de menő) ágyatokban, mert hát itt van a havi kötelező, és közben persze valaki másra gondolsz  (bár ha most vele lennél, megint másra gondolnál, agyatlan)

Halvány fogalmad sincsen arról, milyen is az, amikor őszinte vagy valakihez, vagy akár csak önmagadhoz is. Nincs ez másért, mert félsz, félsz önmagadtól és hogy mivé lehetnél. Rettegsz, mert ha kiderülne milyen örült, perverz, egyedi és megismételhetetlenül fantasztikus ember vagy, oda lenne a ház, a kocsi, a nő, a gyerek, és az egész hazugságokból felépített életed, amelyben mindened megvan, csak az igazság pillanata az, amely minden másodpercedben elveszik.

Nem érted mi? Dögölj meg, rohadék!